Tanítási filozófiám

Üdvözlök mindenki!

Az alábbi bejegyzésben szeretném összegezni a tanítási filozófiámat. Véleményem szerint ez a kérdés egy tanár számára kardinális: meghatározza, hogy milyen módon tanít, hogyan viszonyul a tanulási folyamathoz, és magához a diákhoz.

Többféle tanulás- és tanításelméletek vannak jelen a pedagógiában. Elsőként szeretném sorra venni, hogy melyek is ezek, és csak utána meghatározni, hogy személyesen én melyiket tartom magamhoz a legközelebb állónak.

Az elsőként kifejlődő elmélet a behaviorizmus, amely a 19. század végén és a 20. század elején jött létre. Ennek az az elmélet az alapja, hogy az agy egy fekete doboz, tehát nem tudjuk pontosan, hogy milyen folyamatok zajlanak le benne. A pedagógiában fő eszköz a gyakoroltatás és a tények száraz elsajátítása. Az IKT technikák tekintetében ide sorolható a projektor használata is. A tanár ebben a paradigmában az instruktor szerepét veszi fel, irányítja a diákok munkáját.

A második tanuláselméleti paradigma a kognitivizmus, amely a 20. században alakult ki. Ennek a mottója az, hogy az emberi agy egy számítógéphez hasonlít: tehát a memória egy aktív, információszervező rendszer. Ebben az elméletben az előzetes tudás kulcsfontosságú tényező lesz. A kognitivizmusban a pedagógia a gondosan szervezett tananyagok feldolgozását és a problémahelyzetek prezentálását jelenti. Lényege a készségek és a képességek gyakorlás révén történő kialakítása. A tanár ilyenkor megfigyelő és segítő szerepet vesz fel: tutor pozícióba kerül. Így a tanítási folyamat szempontjából fontos lesz a gondos előkészítés és a diákok munkára való ösztönzése és aktiválása. Ebben a paradigmában az IKT az interaktív tábla használatával, illetve a diákok általi prezentációkészítésben jelenhet meg.

A harmadik elmélet a konstruktivizmus, amely a 20. század eleje és közepe táján fejlődött ki. Az agyat egy hálózatnak tekinti, amely saját maga hozza létre a belső modellek kialakításához szükséges információkat, a tanulás során a modellek és a megoldások önálló konstrukciója jön létre. A tanulás, ebben a paradigmában, a komplex helyzetek értelmezésében és a valós problémák megoldásában való részvételben jelenik meg – társas megoldás, kollaboráció alapján. A tanár itt egy együttműködő, együtt tanuló társ lesz, tehát partneri viszonyban áll a diákokkal. Ebben az elméletben az IKT megjelenhet például egy kisebb csoport által közösen készített prezentáció révén, amelyet például a Padlettel is létrehozhatnak.

Az utolsó és egyben a legfiatalabb paradigma a konnektivizmus, amelyet a digitális kor pedagógiájának is hívnak. Ennek alapján a tanulás kapcsolatok és hálózatok kialakításának folyamata – tehát szükség van az online térre. A pedagógiájának az alaphelyzete, hogy a tanár megoszt a diákokkal egy alapproblémát és biztosít egy kreatív környezetet. A tanulók ezek alapján maguk tudják kibontani a számukra fontos, őket érdeklő kérdéseket. Az IKT ebben a gondolatkörben a digitális osztálytermek, a mobilis környezet, illetve a tárhelyfelhők használata (például Google Drive) jelenhet meg. A tanár láthatóan nincs irányító szerepben, ő a feladatot adja meg és a környezetet biztosítja a diákok számára ahhoz, hogy azok kreatív és interaktív munkát tudjanak elvégezni.

A továbbiakban kiemelném a tanulási- és tanítási paradigmák közül azokat az elemeket, tényezőket, amelyek az én tanítási filozófiámat jelenleg alkotják, amelyek meghatározzák a tanulásról és a tanításról alkotott véleményemet és nézeteimet.

Az oktatás célja véleményem szerint az, hogy a diákok az életben használható tudással, készségekkel és képességekkel gazdagodjanak. Fontosnak tartom többek között azt,

·         hogy a diákok tudják, hogy mit miért tanulnak meg,

·         milyen készségeket és képességeket tudnak egy-egy tanulási aktussal elsajátítani,

·         illetve hogy az, amit megtanulnak azt az életük során hogyan tudják a hasznukra fordítani.

Ez alapján a saját szakjaimat is meg lehet határozni. A magyar nyelv és az irodalom amellett, hogy általános műveltséget ad, segít a gondolkodásban, a szókincs fejlesztésében, a beszédalkotásban, szövegalkotásban. Ezek mellett a memória fejlesztésében is segítségére lehet egy-egy memoriter. El tudjuk sajátítani a különböző normákat, amellyel a másik emberhez szólni tudunk. A történelem ismerete értékeket hordoz: tudjuk, hogy mit tettek őseink, hogy jutottunk el oda, ahol most vagyunk. Képesek vagyunk belátni hibákat, jó tetteket. Felelősen, más érdekeit nem csorbítva, tudunk büszkék lenni a származásunkra. Emellett a tanárok képesek arra, hogy ennek a tantárgynak a kereteiben olyan diákokat neveljenek, akik képesek cselekvő, gondolkodó állampolgár szerepében élni. Megtanulhatják a tanulók az ok-okozati viszonyok elemzését a történelmi eseményeken keresztül, amelyek segítik a jelen életük miértjeinek megértését.

Úgy gondolom, hogy ezeket a célokat és értékeket a diákok csak abban az esetben tudják elérni a leghatékonyabban, ha a tanár képes felkelteni bennük az általános érdeklődést illetve meg tudja válaszolni azok a kérdéseket, amelyek minden oktató személy számára ijesztő: a miérteket. Hogy miért kell neki megtanulnia a rendhagyó igéket, hogy miért kell tudnia a Toldiból egy részletet, illetve hogy milyen módon tud egy bonyolult matematika feladatot használni az életben. A példáim három irányát szándékosan határoztam meg ilyen módon: az idegen nyelvek, az irodalom és a matematika, bár mind más jellegű tudást ad, de egy közös van bennük: meg kell magyarázni a tanulóknak, hogy miért jó nekik az, ha figyelnek és ha tanulnak. Meg kell mutatni nekik – mert csak így képesek hatékonyan tanulni -, hogy egy-egy értelmetlennek tűnő feladat megoldásával sikeresen fejleszthetik a képességeik bizonyos területét. Éppen ez a tárgyaim tanításánál a legfontosabbnak tartott feladatom: megmagyarázni a miérteket, és ezáltal segíteni a diákokat, hogy rájöjjenek, nem haszontalan tudást kapnak az iskolában.

Én úgy vélem, ahhoz, hogy ezeket a célokat elérjem, nem feltétlenül kell választanom egy tanuláselméleti paradigmát. A kombinálás és az elméletek, a helyzethez illő, elemeinek kiemelése sokkal alkalmasabb a tanítási folyamat során. A behaviorizmusból átvenném a gyakorlás mantráját: szerintem nélküle még a legmegkonstruáltabb tudás is támasz nélkül marad. Vegyük például a helyesírást: nem minden szabály tanulható meg magából az elméletből, hiszen mindegyiket alá kell támasztani a gyakorlati tapasztalattal. A kognitivizmusból átvenném az előzetes tudás fontosságát, mivel egy bizonytalan alapra nem lehet építkezni: a diákoknak stabil alaptudással kell rendelkeznie ahhoz, hogy tudjanak rá építkezni a jövőben. Például nem várhatjuk el a diákoktól azt, hogy tökéletesen tudjanak értő módon olvasni, ha az előzetes tudásuk nem elég stabil ehhez. A konstruktivizmusból átvenném azt a gondolatot, hogy a diákok saját maguk számára alkotják meg az információkat: ehhez járulnak hozzá az előzetes ismeretek szilárdságáról írottak is, mivel ha nincs egy stabil alap a konstruálás műveletéhez, akkor a diák nem tudja semmihez sem kapcsolni a megtanult ismereteket. Az utolsó paradigmából, a konnektivizmusból, átvenném az online kapcsolattartás gondolatát: azt, hogy a diákoknak a közös munkavégzéshez nem feltétlen kell egy adott időben ugyanott lenniük. Ez hatékonyabb és gyorsabb feladatmegoldást tehet lehetségessé.

Összességében véve tehát feleslegesnek és ártónak tartom azt, hogyha a különböző tanuláselméleteket egymástól teljesen elválasztva kezeljük. Véleményem szerint az a legjobb a diáknak, ha következetesen megfogalmazzuk magunknak azt, hogy egy-egy elméletnek mely elemeivel értünk egyet és melyeket utasítjuk el, és saját magunknak alkotunk meg az elfogadott elemekből egy filozófiát.

Ám ennek ellenére a tanári szerepvállalás módját fontosnak tartom. Véleményem szerint a diákok számára a leghasznosabb, ha egy segítő, tanácsadó szerepet veszünk fel. Ezzel meghagyjuk a diákok autonómiáját egy megadott feladat, tananyag elsajátításánál, konstruktivizmus gondolatának megfelelően önállóan tud információkat gyűjteni. Ám azzal, hogy a tanulási folyamat egésze alatt a tanár felügyel és segít, annak a lehetőségét is fent tarthatjuk, hogy bármikor bele tudjunk avatkozni egy félresiklott tanulási folyamatba, illetve hogy egy biztonsági hálót tartsunk a megrekedt diák alá: bármikor tud segítséget kérni.

Ahhoz, hogy a diákokat ezen elvek szerint tudjam tanítani, szükség van a tanulási környezetre is. Ez két féle lehet: az osztálytermi és az otthoni környezet. Az osztálytermi környezet alapvetően adott: iskola válogatja. A cél itt szerintem az lenne, hogy egy olyan légkört tudjunk teremteni az osztály tagjai között, amely produktív munkára ösztönöz, serkent. Emellett az otthoni tanulást is az osztályteremben kell megalapozni: ellátni a diákokat a megfelelő mennyiségű segítséggel, hogy önállóan is haladni tudjanak; illetve módszertant tanítani nekik arra, hogyan tudnak maguknak rendezett, nem zavaró környezetet megalkotni maguknak.

A tanulási környezetnek fontos szerepét képezik a tanár alkotta stratégiák: amelyek szerint szervezi az órát és a különböző munkaformákat. Véleményem szerint két fontos stratégiája van egy tanóra felépítésének. Az egyik az információátadás, amely során ismertetjük a tananyagot, a diákok kérdéseire válaszolunk, együtt gondolkodunk egy adott témáról. A másik nagyon fontos eleme a készség- és képességfejlesztés, amelynek módszereit az óra didaktikai céljának kell alárendelni. Fontos kiemelni, hogy az órán alkalmazott stratégiáknak és módszereknek érthetően kell egymás után következniük, logikusan kell egymásra épülniük.

Mind a két tanulási környezetnek fontos alapja a technika, technológia. A tanároknak fontos feladatuk, hogy elfogadják: ez a generáció már az életének szerves részének tekinti a technikai vívmányokat. A mi feladatunk az, hogy megtanítsuk nekik, milyen módon tudják hasznosan alkalmazni. Véleményem szerint akkor hasznos a technológia az oktatási folyamatban, ha a diákok képesek a használat során kritikai gondolkodásra, az információk helyes szelektálására, a manapság terjedő álhírek kiszűrésére. Tudniuk kell az internet etikai szabályait, azt, hogyan is lehet morálisan kezelni. Ha ezeket sikerül megtanulnia egy diáknak, akkor lehet hasznos a technológia a tanulásban. Emellett a tanárnak mértéket is kell tartania: el kell döntenie, hogy az adott pillanatban feltétlen szükséges-e az internet és egyéb technikai eszköz használata, vagy sem. A nyakló nélkül alkalmazott technika nem feltétlen segíti a diák előrehaladását, sőt, gátolhatja is.

 A technológia a fentebb említett két stratégiákhoz is tud kapcsolódni. Erre szeretnék most példát hozni. A tanórán az ismeretátadás során alkalmazhatóak az interaktív tábla nyújtotta lehetőségek: készíthetünk egy feladatokkal kiegészített diasort, amely a diákokat aktivitásra ösztönzi, gondolkodtatja, ám mégis ismeretek átadása történik. Ez a folyamat maga fejleszti a digitális kompetenciát és az ehhez hozzákapcsolódó képességeket. A készség- és képességfejlesztő stratégia elemeinek tekintjük a szemléltetést, a kísérletet, a játékot és a gyakorlást. Én ebben az esetben a felfedeztetést emelném ki. Vegyük például egy művészettörténeti irányzatot. Az ismeretátadási résznél van lehetőség ennek az általános áttekintésére, feladatokat oldhatnak meg a diákok. Majd egy virtuális kirándulás során ellátogathatnak egy múzeumba, amely megerősíti őket az óra elején tanultakban, sőt, többletinformációkat is hordozhat. Készíthetünk nekik egy tesztsort erre a kirándulásra, amelyet kitöltve mélyebb ismeretekre tehetnek szert.

A tanári élet kikerülhetetlen eleme az értékelés. Alapvetően három értékelési típust különböztetünk meg: diagnosztikus, formatív és szummatív. Véleményem szerint, és a fenti példából kiindulva, a formatív és a szummatív értékelés a leghasznosabb.

A fromatív értékelés lényege, hogy a diák folyamatosan kap visszajelzéseket. Ennek én a jelentőségét az órán alkalmazott szóbeli értékeléseknél látom. A diákok ezzel jegyek nélkül kaphatnak visszajelzést, szóban, szinte azonnal a tanártól. Ez elősegíti a folyamatos javulást, mind a diák eredményeiben, mind a tanulási folyamatban. A formatív értékelést a fenti példámnál főleg az információátadás szakaszában lehet használni, ott is a feladatok megoldásánál: a diákok kötetlenebb módon, önállóan meg tudják oldani a feladatokat, a tanár az eredményeket hallva azonnal tud korrigálni, és ezt magyarázattal összekötve ismét ismeretátadás következi.

A szummatív értékelés célja az egy-egy szakasz lezárásakor történő minősítés. Ebben a szakasz során elért eredmények alapján csoportokba sorolják a tanárok a diákokat. Véleményem szerint a fenti példában is lehet használni a záró értékelést, ám én egy kicsit átalakítanám. Fontosnak tartom, hogy a diákok javíthassanak az elért eredményeiken. Ez az a gondolat, ami alapján átalakítanám a záró minősítést. A tananyag ismertetése során a feladatokat nem jegyekkel, hanem százalékokkal értékelném. A végső jegyet az eddig elért százalékok alapján határoznám meg. Ez alapján lenne értékelve a készségfejlesztő szakasz során teljesített feladat is. Bizonyos szempontok százalékokat érnének: a helyesség, az idő, a felhasznált eszközök választékossága – ezek alapján egy százalékot határoznék meg, ami hozzáadódik az eddig és a jövőben elért százalékhoz. Szerintem ez több módon is segíti a diákot: kap visszajelzést a teljesítményéről, ám pontosabbat, mint amilyet egy érdemjegy nyújtani tudna; emellett nem a végső eredmény egyik leképezését láthatja benne, hanem azt, hogy tud még fejlődni, sőt azt is mutatja a százalékos érték, hogy mennyit kellene még javulnia az áhított jegyért.

Elmondhatjuk tehát, hogy a tanítási filozófiát meghatározni nem is olyan könnyű. Szelektálni kell az információk közül, kiválasztani, hogy melyek azok az elemek, amik illenek ahhoz a képhez, amelyek saját magunkban kialakítottunk a tanári szerepekről, módszerekről. És ez sajnos nem is olyan egyértelmű, mint ahogy az elején egy tanárjelölt gondolná.