Üdvözlök mindenki!
Az alábbi bejegyzésben szeretném összegezni a tanítási
filozófiámat. Véleményem szerint ez a kérdés egy tanár számára kardinális:
meghatározza, hogy milyen módon tanít, hogyan viszonyul a tanulási folyamathoz,
és magához a diákhoz.
Többféle tanulás- és tanításelméletek vannak jelen a
pedagógiában. Elsőként szeretném sorra venni, hogy melyek is ezek, és csak
utána meghatározni, hogy személyesen én melyiket tartom magamhoz a legközelebb
állónak.
Az elsőként kifejlődő elmélet a behaviorizmus, amely a 19.
század végén és a 20. század elején jött létre. Ennek az az elmélet az alapja,
hogy az agy egy fekete doboz, tehát nem tudjuk pontosan, hogy milyen folyamatok
zajlanak le benne. A pedagógiában fő eszköz a gyakoroltatás és a tények száraz
elsajátítása. Az IKT technikák tekintetében ide sorolható a projektor
használata is. A tanár ebben a paradigmában az instruktor szerepét veszi fel, irányítja
a diákok munkáját.
A második tanuláselméleti paradigma a kognitivizmus, amely
a 20. században alakult ki. Ennek a mottója az, hogy az emberi agy egy
számítógéphez hasonlít: tehát a memória egy aktív, információszervező rendszer.
Ebben az elméletben az előzetes tudás kulcsfontosságú tényező lesz. A
kognitivizmusban a pedagógia a gondosan szervezett tananyagok feldolgozását és
a problémahelyzetek prezentálását jelenti. Lényege a készségek és a képességek
gyakorlás révén történő kialakítása. A tanár ilyenkor megfigyelő és segítő
szerepet vesz fel: tutor pozícióba kerül. Így a tanítási folyamat szempontjából
fontos lesz a gondos előkészítés és a diákok munkára való ösztönzése és
aktiválása. Ebben a paradigmában az IKT az interaktív tábla használatával,
illetve a diákok általi prezentációkészítésben jelenhet meg.
A harmadik elmélet a konstruktivizmus, amely a 20. század
eleje és közepe táján fejlődött ki. Az agyat egy hálózatnak tekinti, amely
saját maga hozza létre a belső modellek kialakításához szükséges információkat,
a tanulás során a modellek és a megoldások önálló konstrukciója jön létre. A
tanulás, ebben a paradigmában, a komplex helyzetek értelmezésében és a valós
problémák megoldásában való részvételben jelenik meg – társas megoldás, kollaboráció
alapján. A tanár itt egy együttműködő, együtt tanuló társ lesz, tehát partneri
viszonyban áll a diákokkal. Ebben az elméletben az IKT megjelenhet például egy
kisebb csoport által közösen készített prezentáció révén, amelyet például a
Padlettel is létrehozhatnak.
Az utolsó és egyben a legfiatalabb paradigma a
konnektivizmus, amelyet a digitális kor pedagógiájának is hívnak. Ennek alapján
a tanulás kapcsolatok és hálózatok kialakításának folyamata – tehát szükség van
az online térre. A pedagógiájának az alaphelyzete, hogy a tanár megoszt a
diákokkal egy alapproblémát és biztosít egy kreatív környezetet. A tanulók ezek
alapján maguk tudják kibontani a számukra fontos, őket érdeklő kérdéseket. Az
IKT ebben a gondolatkörben a digitális osztálytermek, a mobilis környezet, illetve
a tárhelyfelhők használata (például Google Drive) jelenhet meg. A tanár
láthatóan nincs irányító szerepben, ő a feladatot adja meg és a környezetet
biztosítja a diákok számára ahhoz, hogy azok kreatív és interaktív munkát
tudjanak elvégezni.
A továbbiakban kiemelném a tanulási- és tanítási paradigmák
közül azokat az elemeket, tényezőket, amelyek az én tanítási filozófiámat
jelenleg alkotják, amelyek meghatározzák a tanulásról és a tanításról alkotott
véleményemet és nézeteimet.
Az oktatás célja véleményem szerint az, hogy a diákok az
életben használható tudással, készségekkel és képességekkel gazdagodjanak. Fontosnak
tartom többek között azt,
·
hogy a diákok tudják,
hogy mit miért tanulnak meg,
·
milyen készségeket és
képességeket tudnak egy-egy tanulási aktussal elsajátítani,
·
illetve hogy az, amit
megtanulnak azt az életük során hogyan tudják a hasznukra fordítani.
Ez alapján a saját szakjaimat is meg lehet határozni. A
magyar nyelv és az irodalom amellett, hogy általános műveltséget ad, segít a
gondolkodásban, a szókincs fejlesztésében, a beszédalkotásban,
szövegalkotásban. Ezek mellett a memória fejlesztésében is segítségére lehet
egy-egy memoriter. El tudjuk sajátítani a különböző normákat, amellyel a másik
emberhez szólni tudunk. A történelem ismerete értékeket hordoz: tudjuk, hogy
mit tettek őseink, hogy jutottunk el oda, ahol most vagyunk. Képesek vagyunk
belátni hibákat, jó tetteket. Felelősen, más érdekeit nem csorbítva, tudunk
büszkék lenni a származásunkra. Emellett a tanárok képesek arra, hogy ennek a
tantárgynak a kereteiben olyan diákokat neveljenek, akik képesek cselekvő,
gondolkodó állampolgár szerepében élni. Megtanulhatják a tanulók az ok-okozati
viszonyok elemzését a történelmi eseményeken keresztül, amelyek segítik a jelen
életük miértjeinek megértését.
Úgy gondolom, hogy ezeket a célokat és értékeket a diákok
csak abban az esetben tudják elérni a leghatékonyabban, ha a tanár képes
felkelteni bennük az általános érdeklődést illetve meg tudja válaszolni azok a
kérdéseket, amelyek minden oktató személy számára ijesztő: a miérteket. Hogy
miért kell neki megtanulnia a rendhagyó igéket, hogy miért kell tudnia a
Toldiból egy részletet, illetve hogy milyen módon tud egy bonyolult matematika
feladatot használni az életben. A példáim három irányát szándékosan határoztam
meg ilyen módon: az idegen nyelvek, az irodalom és a matematika, bár mind más
jellegű tudást ad, de egy közös van bennük: meg kell magyarázni a tanulóknak,
hogy miért jó nekik az, ha figyelnek és ha tanulnak. Meg kell mutatni nekik –
mert csak így képesek hatékonyan tanulni -, hogy egy-egy értelmetlennek tűnő feladat
megoldásával sikeresen fejleszthetik a képességeik bizonyos területét. Éppen ez
a tárgyaim tanításánál a legfontosabbnak tartott feladatom: megmagyarázni a
miérteket, és ezáltal segíteni a diákokat, hogy rájöjjenek, nem haszontalan
tudást kapnak az iskolában.
Én úgy vélem, ahhoz, hogy ezeket a célokat elérjem, nem
feltétlenül kell választanom egy tanuláselméleti paradigmát. A kombinálás és az
elméletek, a helyzethez illő, elemeinek kiemelése sokkal alkalmasabb a tanítási
folyamat során. A behaviorizmusból átvenném a gyakorlás mantráját: szerintem nélküle
még a legmegkonstruáltabb tudás is támasz nélkül marad. Vegyük például a
helyesírást: nem minden szabály tanulható meg magából az elméletből, hiszen
mindegyiket alá kell támasztani a gyakorlati tapasztalattal. A kognitivizmusból
átvenném az előzetes tudás fontosságát, mivel egy bizonytalan alapra nem lehet
építkezni: a diákoknak stabil alaptudással kell rendelkeznie ahhoz, hogy
tudjanak rá építkezni a jövőben. Például nem várhatjuk el a diákoktól azt, hogy
tökéletesen tudjanak értő módon olvasni, ha az előzetes tudásuk nem elég stabil
ehhez. A konstruktivizmusból átvenném azt a gondolatot, hogy a diákok saját
maguk számára alkotják meg az információkat: ehhez járulnak hozzá az előzetes
ismeretek szilárdságáról írottak is, mivel ha nincs egy stabil alap a
konstruálás műveletéhez, akkor a diák nem tudja semmihez sem kapcsolni a
megtanult ismereteket. Az utolsó paradigmából, a konnektivizmusból, átvenném az
online kapcsolattartás gondolatát: azt, hogy a diákoknak a közös munkavégzéshez
nem feltétlen kell egy adott időben ugyanott lenniük. Ez hatékonyabb és
gyorsabb feladatmegoldást tehet lehetségessé.
Összességében véve tehát feleslegesnek és ártónak tartom
azt, hogyha a különböző tanuláselméleteket egymástól teljesen elválasztva
kezeljük. Véleményem szerint az a legjobb a diáknak, ha következetesen
megfogalmazzuk magunknak azt, hogy egy-egy elméletnek mely elemeivel értünk
egyet és melyeket utasítjuk el, és saját magunknak alkotunk meg az elfogadott
elemekből egy filozófiát.
Ám ennek ellenére a tanári szerepvállalás módját fontosnak
tartom. Véleményem szerint a diákok számára a leghasznosabb, ha egy segítő,
tanácsadó szerepet veszünk fel. Ezzel meghagyjuk a diákok autonómiáját egy
megadott feladat, tananyag elsajátításánál, konstruktivizmus gondolatának
megfelelően önállóan tud információkat gyűjteni. Ám azzal, hogy a tanulási
folyamat egésze alatt a tanár felügyel és segít, annak a lehetőségét is fent
tarthatjuk, hogy bármikor bele tudjunk avatkozni egy félresiklott tanulási
folyamatba, illetve hogy egy biztonsági hálót tartsunk a megrekedt diák alá:
bármikor tud segítséget kérni.
Ahhoz, hogy a diákokat ezen elvek szerint tudjam tanítani,
szükség van a tanulási környezetre is. Ez két féle lehet: az osztálytermi és az
otthoni környezet. Az osztálytermi környezet alapvetően adott: iskola
válogatja. A cél itt szerintem az lenne, hogy egy olyan légkört tudjunk
teremteni az osztály tagjai között, amely produktív munkára ösztönöz, serkent.
Emellett az otthoni tanulást is az osztályteremben kell megalapozni: ellátni a
diákokat a megfelelő mennyiségű segítséggel, hogy önállóan is haladni tudjanak;
illetve módszertant tanítani nekik arra, hogyan tudnak maguknak rendezett, nem
zavaró környezetet megalkotni maguknak.
A tanulási környezetnek fontos szerepét képezik a tanár
alkotta stratégiák: amelyek szerint szervezi az órát és a különböző
munkaformákat. Véleményem szerint két fontos stratégiája van egy tanóra
felépítésének. Az egyik az információátadás, amely során ismertetjük a
tananyagot, a diákok kérdéseire válaszolunk, együtt gondolkodunk egy adott
témáról. A másik nagyon fontos eleme a készség- és képességfejlesztés, amelynek
módszereit az óra didaktikai céljának kell alárendelni. Fontos kiemelni, hogy
az órán alkalmazott stratégiáknak és módszereknek érthetően kell egymás után
következniük, logikusan kell egymásra épülniük.
Mind a két tanulási környezetnek fontos alapja a technika,
technológia. A tanároknak fontos feladatuk, hogy elfogadják: ez a generáció már
az életének szerves részének tekinti a technikai vívmányokat. A mi feladatunk
az, hogy megtanítsuk nekik, milyen módon tudják hasznosan alkalmazni.
Véleményem szerint akkor hasznos a technológia az oktatási folyamatban, ha a
diákok képesek a használat során kritikai gondolkodásra, az információk helyes
szelektálására, a manapság terjedő álhírek kiszűrésére. Tudniuk kell az
internet etikai szabályait, azt, hogyan is lehet morálisan kezelni. Ha ezeket
sikerül megtanulnia egy diáknak, akkor lehet hasznos a technológia a
tanulásban. Emellett a tanárnak mértéket is kell tartania: el kell döntenie,
hogy az adott pillanatban feltétlen szükséges-e az internet és egyéb technikai
eszköz használata, vagy sem. A nyakló nélkül alkalmazott technika nem feltétlen
segíti a diák előrehaladását, sőt, gátolhatja is.
A technológia a
fentebb említett két stratégiákhoz is tud kapcsolódni. Erre szeretnék most
példát hozni. A tanórán az ismeretátadás során alkalmazhatóak az interaktív
tábla nyújtotta lehetőségek: készíthetünk egy feladatokkal kiegészített
diasort, amely a diákokat aktivitásra ösztönzi, gondolkodtatja, ám mégis
ismeretek átadása történik. Ez a folyamat maga fejleszti a digitális
kompetenciát és az ehhez hozzákapcsolódó képességeket. A készség- és
képességfejlesztő stratégia elemeinek tekintjük a szemléltetést, a kísérletet,
a játékot és a gyakorlást. Én ebben az esetben a felfedeztetést emelném ki.
Vegyük például egy művészettörténeti irányzatot. Az ismeretátadási résznél van
lehetőség ennek az általános áttekintésére, feladatokat oldhatnak meg a diákok.
Majd egy virtuális kirándulás során ellátogathatnak egy múzeumba, amely
megerősíti őket az óra elején tanultakban, sőt, többletinformációkat is
hordozhat. Készíthetünk nekik egy tesztsort erre a kirándulásra, amelyet
kitöltve mélyebb ismeretekre tehetnek szert.
A tanári élet kikerülhetetlen eleme az értékelés. Alapvetően
három értékelési típust különböztetünk meg: diagnosztikus, formatív és
szummatív. Véleményem szerint, és a fenti példából kiindulva, a formatív és a
szummatív értékelés a leghasznosabb.
A fromatív értékelés lényege, hogy a diák folyamatosan kap
visszajelzéseket. Ennek én a jelentőségét az órán alkalmazott szóbeli
értékeléseknél látom. A diákok ezzel jegyek nélkül kaphatnak visszajelzést,
szóban, szinte azonnal a tanártól. Ez elősegíti a folyamatos javulást, mind a
diák eredményeiben, mind a tanulási folyamatban. A formatív értékelést a fenti
példámnál főleg az információátadás szakaszában lehet használni, ott is a
feladatok megoldásánál: a diákok kötetlenebb módon, önállóan meg tudják oldani
a feladatokat, a tanár az eredményeket hallva azonnal tud korrigálni, és ezt
magyarázattal összekötve ismét ismeretátadás következi.
A szummatív értékelés célja az egy-egy szakasz lezárásakor
történő minősítés. Ebben a szakasz során elért eredmények alapján csoportokba
sorolják a tanárok a diákokat. Véleményem szerint a fenti példában is lehet
használni a záró értékelést, ám én egy kicsit átalakítanám. Fontosnak tartom,
hogy a diákok javíthassanak az elért eredményeiken. Ez az a gondolat, ami
alapján átalakítanám a záró minősítést. A tananyag ismertetése során a
feladatokat nem jegyekkel, hanem százalékokkal értékelném. A végső jegyet az
eddig elért százalékok alapján határoznám meg. Ez alapján lenne értékelve a készségfejlesztő
szakasz során teljesített feladat is. Bizonyos szempontok százalékokat érnének:
a helyesség, az idő, a felhasznált eszközök választékossága – ezek alapján egy
százalékot határoznék meg, ami hozzáadódik az eddig és a jövőben elért
százalékhoz. Szerintem ez több módon is segíti a diákot: kap visszajelzést a
teljesítményéről, ám pontosabbat, mint amilyet egy érdemjegy nyújtani tudna;
emellett nem a végső eredmény egyik leképezését láthatja benne, hanem azt, hogy
tud még fejlődni, sőt azt is mutatja a százalékos érték, hogy mennyit kellene
még javulnia az áhított jegyért.
Elmondhatjuk tehát, hogy a tanítási filozófiát meghatározni
nem is olyan könnyű. Szelektálni kell az információk közül, kiválasztani, hogy
melyek azok az elemek, amik illenek ahhoz a képhez, amelyek saját magunkban
kialakítottunk a tanári szerepekről, módszerekről. És ez sajnos nem is olyan
egyértelmű, mint ahogy az elején egy tanárjelölt gondolná.
